Legyen legalább 100 kilométernyi besíelhető pálya, de ne legyen tömeg, illetve próbáljunk ki egy olyan síterepet Ausztriában, ahol még nem jártunk, és amelyik megközelíthető legfeljebb 6 órás autózással Budapestről indulva. Ezek voltak a szempontok, amikor úti célt kerestem január közepére, egy négy napos síelésre.
Nem emlékszem arra, hogy korábban bármikor hallottam volna Hochkönigről. Pedig a terep a maga 110 kilométernyi pályarendszerével a nagyobbak közé tartozik, még akkor is, ha valójában azért kevesebbel lehet csak számolni. Van ugyanis néhány, rövidebb, illetve kisebb – jellemzően húzófelvonóval ellátott – pálya a völgy déli oldalán, amelyek nincsenek egybekötve a rendszer többi részével. Mi ezeken nem is jártunk, teljesen felesleges lett volna, hiszen ami a másik oldalon várt minket, az nem hagyott kívánni valót maga után.
Pedig az első nap nem indult igazán jól: szemerkélő esőben szálltunk be a Maria Alm-ból induló Abergbahn kabinosba, abban reménykedve, hogy feljebb már a hó esik majd. Szerencsékre így is lett, de a nap egészét nézve azért az időjárás elég messze volt a tökéletestől. A hó egész nap esett, délutánra már olyan sűrűn, hogy nem győztük törölgetni a szemüvegről. A nedves idővel együtt járt a párásodás is, a kettő együtt pedig egészen minimálisra rontotta a látási viszonyokat. A következő három nap azonban kárpótolt mindezért, tiszta idő és sok napsütés várt minket a hegyen.
Miközben Maria Alm-ban van a legtöbb pálya, nekünk ez a rész jött be a legkevésbé. Mivel van egy nagyon hosszú, széles, kényelmesen síelhető kék pályája, ezért a síoktatások, a kezdők is komoly számban találhatók errefelé. Dienten és Mühlbach pályái azonban kifogástalanok: nagyon hosszú, széles, változatos meredekségű lejtőkön csúszkáltunk egész nap.
A Sinalcobahn kabinos tetejéről elindulva a piros 29-es pálya első fele nagyon élvezetes – főleg reggel – azonban a fekete 31-es elágazása után jön egy szűkebb kanyar, alatta jegesebb szakaszokkal. A Hochmais beülőssel visszatérve a Gabühel csúcsra a kifejezetten széles piros 21-es pálya indul Dienten felé. A völgyben egy hídon átcsúszva lehet elérni a Bürglalm felvonót. És innen kezdődik a paradicsom. A kék színű 14b jelű átcsúszó pályán lehet elérni a 13-as piros, illetve 13a a fekete pályákat – bár ez utóbbi esetében nem igazán értettük, hogy az miért fekete, a két variáció nehézsége között ugyanis nem éreztünk különbséget -, nagyszerű mindkettő.
Innen a Dacheggbahn nevű beülőssel lehet tovább haladni, majd a 4-es kék pályán gondolkodás és ész nélkül tovább veretni (mi ilyet persze sohasem csinálunk). A völgyből aztán a Fellersbach beülős visz fel a következő hegyre. Mellette pedig jön le abszolút kedvencünk, a piros 3-as pálya. Volt, hogy ebből egymás után négyszer repetáztunk röpke fél óra alatt.
A terep keleti szélére, a Karbachalm kabinoshoz el lehet jutni a kék színű, 1a jelű átcsúszó pályán, ami annak ellenére, hogy meglehetősen lankás, élvezetesen gyors (persze a carvingoláshoz ez esetben nem ragaszkodtunk). A másik variáció a fekete 1-es pálya, ami egy igazi megtévesztő fajta. A felső része ugyanis inkább egy átlagos kék pályára hasonlít. Ez az, amikor az ember kérdezgeti magától, hogy miért is fekete ez a pálya, aztán pedig arra gondol, hogy lesz ennek még böjtje. Lett is. Az egyik szűk kanyar után egy, a merőlegeshez közelítő fal várt minket, kellett egy kicsit gondolkozni a letörés tetején, hogy hogyan oldjuk meg. Aztán következett egy nagyjából 200-300 méteres szakaszon egy kőtenger, persze olyan meredekséggel párosítva, hogy kész csoda volt, hogy nem kaptam el egyet sem (nem mindenki volt ilyen szerencsés). Végül abban maradtunk, hogy kihívásnak jó volt – egyszer.
Visszafelé indulva lehet még egyet csúszni a hármason, a Kings Cab kabinosig. Onnan az igencsak jeges, piros 11-es visz le a Zachhofalm beülősig. Aztán következik a piros 14-es, szintén élvezetes, széles pálya Dienten völgyébe. Itt van egy kisebb szívás a hídon: még komoly lendületet véve is csak karmunkával, halszálkával, korcsolyázással (a választott technika behelyettesíthető) érhető el a síterep egyetlen muzeális értékkel bíró liftje, a Doppelsesselbahn Gabühel. A csúcsról a piros 30-as pálya vitt vissza minket a szállásunkhoz. Ennek a felső része inkább egy kék színű, gyorsabb átcsúszóhoz hasonlít inkább, a völgyhöz közelítve azonban délután igazi jeges-buckás széjjeltúrt Talfahrt pályává változik. Alapvetően gond nélkül le lehet jönni rajta, de a nap végén, fáradtan azért élvezetesnek sem nevezném.
Hochkönig terepén a felvonók összességében kifogástalanok. Húzólifttel egyáltalán nem kell közlekedni, a beülősök mind buborékosak, így zordabb idő esetén sem fagynak oda a sportkedvelők az üléshez. Aránylag sok a kabinos is, ahol ugyan le kell csatolni, ellenben gyorsak. Az egyetlen elavult felvonó a már említett Gabühel kettes beülős, de ezt naponta egyszer használtuk csak, így nem jelentett gondot. A pályákat szépen kezelik, amikor ott jártunk komolyan hóágyúzták is.
Vannak ugyan hasonló nagyságú síterepek Budapesthez közelebb is (pl. Schladming, Obertauern), csakhogy ezek elképesztően zsúfoltak tudnak lenni. Viszont olyannal Ausztriában én most először találkoztam, hogy a pályákon úgy lézengenek a síelők, mintha Franciaországban lettünk volna. Arra mentünk a pályán amerre jólesett, majd egyszerűen csak becsúsztunk a felvonóhoz és mentünk is tovább – sehol, semmi sorban állás. Az kétségtelen, hogy megközelíteni nem annyira egyszerű, hiszen autópályán haladva, Linz-Salzburg felé elég nagy kerülőt kell tenni, vagy le kell vágni Schladming felé, de ott meg nincs autópálya. Aztán pedig az A10-estől még egy órát kell vezetni a hegyi szerpentinen, de talán éppen ennek köszönhető, hogy ezt a kitűnő síterepet kevesen fedezték még fel.
